Improvizáció három „tételben” Beszélgetés Apagyi Máriával

Az interjú Apagyi Mária zongoraművész életét, zeneművészeti pedagógiai koncepcióit és módszereit mutatja be.

Szeretném, ha picit mesélnél magadról, a gyermekkorodról.

 Kassán születtem a legroszszabb időszakban, de az akkor még Magyarországhoz tartozott, így a keresztlevelembe is magyar nyelven került be. A kassai Szent Erzsébet-székesegyházban kereszteltek, ott, ahol Rákóczi Ferenc sírja is megtalálható. Ezek a magyar emlékek determinálták az életemet és a jövőmet. Apám felvidéki volt, nagyon szerette a városát, sokszor hallottam tőle már Kaposváron: „Bezzeg Kassán…”! Kaposváron a háború körüli időszakban rendkívül nehéz éveket éltünk át, de mi gyerekek ezt nem nagyon érzékeltük. Nálunk nevelkedett anyám öccsének a lánya is, vele testvérként nőttünk fel. Együtt jártunk a kaposvári zeneiskolába, gyakran szerepeltünk, vele játszottam négykezest. Nagyon sok örömteli pillanatot éltem át gyermekkoromban. Visszagondolva ezekre mondhatom, hogy a zene nemesíti a lelket és formálja a jellemet, ezért mindenkinek zenét kellene tanulni, hogy gazdagabb személyiséggé váljon, és kapcsolatot tudjon teremteni az emberekkel. 1960-ban a hagyományos keszthelyi Helikoni versenyen (akkor Helikon versenynek hívták)2 I. díjat nyertem, ekkoriban határoztam el, hogy a zenei pályán maradok. Ez azért volt érdekes, mert a matematika is nagyon jól ment, szakkörre is jártam. Nagyon szerettem a matematikatanáromat, aki egyszer kikérdezett, hogy mivel foglalkozom, mennyi időt szánok a zenére, és menynyit más dolgokra. Elmondtam, hogy a zenét is mennyire szeretem. Erre ő: „A matematika egész embert kíván!” Ezek után soha többé nem mentem matematika-szakkörbe, eszem ágában sem volt matematikussá válni. Maradtam a zenénél. Anyám zongoratanárnő volt, a kaposvári Szent Margit-templomban a miséken is játszott az orgonán, erre engem is megtanított.  
1960-tól Pécsett folytattam zenei tanulmányaimat, a politikailag problémás felvételit erősen segítette a Helikon-verseny I. díja. Erről most nem mesélek többet. De nagyon sok izgalmas, nehéz és szép emlékem van ebből az időszakból is. Mindent kibírtunk, és mosolyogva éltünk át. Nagyon érdekeltek a fúvós hangszerek, kiderült, hogy sok elfekvő oboa van a művészeti karon, és elkezdtem oboát tanulni a zongoratanári diploma megszerzése előtt egy évvel. Nagyszerű munka és nagyszerű érzés volt!

Ha jól tudom, ebben az időszakban ismerkedtél meg a későbbi férjeddel is, Lantos Ferenc festőművésszel.

Igen, akkoriban, 1968-ban ismerkedtem meg Ferivel, amikor az oboatanári diplomámra készültem, és a Komlói Zeneiskolában tanítottam. Első találkozásunk alkalmával éppen hármasban voltunk zenetanárok együtt, és szinte az első pillanatban arról kezdtünk beszélni, hogy a zenészeknek mindennap gyakorolni kell – a gyerekeknek is, akik ezt általában nem szeretik. Emiatt nagyon sok tehetséges fiatal kallódik el; hamar abbahagyják a tanulást. Felvetődik a kérdés: hogyan lehetne ezen segíteni? Feri javaslata az volt, próbáljunk meg a zenei tanulmányokhoz kapcsolódó rajzokat készíttetni a gyerekekkel, hátha ez jobban felkelti az érdeklődésüket a zene iránt, és a gyakorlás szorosabban összekapcsolódik egy elemző-, kutatómunkával, ami már sokkal izgalmasabb.
Eleinte a rajzok a zeneművekben található szöveghez kapcsolódtak, ezt utólag tematikus illusztrációknak neveztük. Hamar rájöttünk azonban, hogy olyan darabokat kell kiválasztanunk, amelyeknél nem a szöveg a meghatározó. Például Czerny-etűdöket, egyszerű Bach-, vagy Bartók-műveket. A gyerekek kíváncsian kezdték ezeket zenészfüllel elemezni, és a darabokban megtalálható rendeket felismerni, ami már kiindulópontja lehetett a vizuális munkának. A további rajzokat már szerkezeti illusztrációknak, majd a legmélyebb kapcsolatot jelző szerkezeti analógiáknak neveztük. Fantasztikusan gazdag rajzi anyag született. Beigazolódott, hogy a gyerekek ebben a helyzetben vizuálisan egészen másképp gondolkodnak. Munkájuk eredménye alapvetően más volt, mint a megszokott „gyerekrajz”-ok.   Így született meg az interdiszciplináris művészet gondolata. A dolgok és jelenségek közös gyökereinek fölfedezése, az interdiszciplináris „csomópontok” segítik a nagyobb rálátású, integratív gondolkodás kialakulását, az egységben látást – és ez felhívja a figyelmet a világegész összefüggéseire. A tanítás során tehát nem a szakmai specialitások oldaláról közelítettünk, hanem az interdiszciplináris alapok felől.  Ha a gyerek felfedezi, hogy a különböző területeken azonos, egyetemes törvények működnek, amelyek a saját szakterületén sűrített formában fogalmazódnak meg, akkor az a saját szakmája fontosságát is hangsúlyozza, és például zenészek esetében a nehézségek leküzdése, a gyakorlás fontossága értelmet kap. Ez pedig segít abban, hogy rendszeres munkája örömtelivé váljék, szeretettel végezze.  
Erre a gondolatra figyelve alapítottuk meg Lantos Ferenccel 1985-ben a ma is jó működő Martyn Ferenc Művészeti Szabadiskolát Pécsett. Lantos másik lényeges kérdése a kreativitással függött össze: „Mit tudsz kezdeni egy hanggal?” Az egy hangot követte a kettő és a többi, és a zenei nyelvtanítás anyaga összeállt. A zene: nyelv. Beszélt, írott, olvasott formájával együtt. A tanításban ezeknek együtt kell szerepelni. A beszéd: az improvizáció (rögtönzés). Amely nem jelent összevisszaságot, hiszen a beszédben is értelmes gondolatokat próbálunk megfogalmazni. Ez a zenei gyakorlatnak mindig is része volt. Feri nagyon sok lényeges dologra irányította rá a figyelmemet, az egész életemet, gondolkodásmódomat is átformálta, és ezért nagyon örülök. Ennek köszönhetem, hogy megírtam a háromkötetes Zongorálom kottakönyvet és már felnőttkorban a zongoraművész diplomát is megszereztem. 

Hány éveseket tanítottál?

Négyéves kortól felnőttkorig – a Pécsi Tudományegyetemen, a doktori iskolában is. 1998-ban felkérést kaptam a minisztériumtól, hogy készítsem el az Improvizáció nevű tantárgy tantervét. Ennek nagyon örültem, a tanterv elkészült, bár az improvizációról én nem így gondolkodtam.

Mi volt a problémád?

Ma is lényegesnek tartom, hogy az improvizáció szervesen beépüljön minden zenei tantárgyba, és ne külön tantárgyként szerepeljen. Az életben is a gyermek először megtanul beszélni, majd olvasni, írni, de ezek a tevékenységek lényegében állandóan együtt fejlődnek. A zenetanulásnál is valahogy így kellene együtt, egy egységként kezelni a rögtönzést, a zeneművek tanulását, a saját gondolatok leírását. Vagyis a zenét mint nyelvet kell tanítani. Egyébként a zenetanulás esetében gazdag kreativitásfejlesztő tevékenységről van szó, amely a teljes életre kihat, és fontosságát már az agykutatók is nagyon erősen hangsúlyozzák. A művészeti tevékenységek, a kreatív alkotó folyamatok a munkaerőpiacon is hasznosulnak, és ez akár pénzben is mérhető.

Visszaigazolódtak-e ezek a gondolatok az életed során?

1986-ban egy holland csoport látogatta meg a Zeneakadémiát, és a művészeti képzésről szólt a találkozás. Három lényeges kérdést tettek fel a rektorunknak: A zeneakadémiai képzésben figyelünk-e a különböző művészeti területek közötti kapcsolatokra?  Foglalkozunk-e és hogyan az improvizációval, a kreativitással?  Összekapcsolódik-e a közoktatás és a zenei szakmára való felkészítés? Ha igen, milyen módon? Mi akkor férjemmel, Lantos Ferivel ezekben a kérdésekben a munkánk értelmének visszaigazolását láttuk.

A találkozásnak volt folytatása?

Igen, meghívást kaptunk Hollandiába a „Magyarország Hollandiában” című rendezvénysorozatra, és Utrecht városában Ferivel tartottunk egy egész napos előadást, zenei és képzőművészeti gyakorlati foglalkozással egybekötve, az ott megjelent különböző életkorú, különböző hangszereken játszó zenész- és képzőművész-növendékekkel. A bemutató 200 ember előtt zajlott. Minden feladatnál megbeszéltük a közös találkozási pontokat, vagyis azonos alapokból indultunk ki, amelyeket ott helyben kellett eljátszani a hangszeren, illetve megrajzolni. A rajzok amint elkészültek, fokozatosan felkerültek egy mindenki által látható táblára, és a kiállítás az előadás végére vált teljessé.  Még abban az időben Pécsen, a Nevelési Központban a zenei és vizuális nevelésre kellett figyelnünk, óvodától a középiskola végéig. Javaslatokat kértek az interdiszciplináris kapcsolatokra, improvizációkra vonatkozóan. A cél az volt, hogy az iskolafokokat átívelő, azonos szemléletű művészeti képzés folyhasson a városban.  Nekem sokat jelentett akkor ez a munka, mert az összes ehhez kapcsolódó óvodai, általános iskolai és középiskolai tankönyvet áttanulmányoztam, aztán ezeknek ismeretében beszéltünk a tanárokkal a különböző oktatási szinteken.

A módszertani tanácsaitokat hogy fogadták a tanárok?

Teljesen nyitott volt rá mindenki, jó volt velük konzultálni, amit tudtak, beépítettek az óráikba.

Mi az a három „tétel”, a három tulajdonság, amely egy zeneművészetet oktató tanárnál nélkülözhetetlen?

A szeretet. A kíváncsiság. A hit.

Forrás: Új Pedagógiai Szemle