Gondolatok a művészettel való nevelésről

Az ember gondolat- és érzelemvilágát, általános egészségét, de azt is, ahogyan a természet és a társadalom részeként megnyilvánul, nagyban meghatározza általános világképe. Az oktatás-nevelés elsődleges feladata az, hogy segítsen egy olyan világkép kialakításában, amelyben az egyén és a kisebb-nagyobb közösség meg tudja valósítani a szellemi-lelki-testi-spirituális egységet, képes jobbá tenni a világot, képes a Teremtő társává válni a teremtésben. Legyen valaki akár pedagógus, akár döntéshozó, ha az oktatás-nevelés területén kívánja szolgálni a felnövekvő generációt, először azt kell tisztáznia, mi a cél. Milyen világot szeretnénk? Mire van szüksége az embernek és a közösségnek a harmóniához, a biztonsághoz, egy örömben megélt földi élethez, melynek során folytonosan a Teremtő Isten felé törekszik?

 Azt, hogy mi teszi teljessé az embert, az ókori görög filozófusok óta sokszor megfogalmazták, és lám, Püthagorasz vagy Platón gondolataival (lásd: Ritoók: Források…, 1982) tökéletes egyezést mutatnak a mai tudomány, a neurobiológia eredményei, látványosan szemléltetve a modern agyi képalkotó eljárások segítségével. Arra lenne szükség, hogy megfogadjuk, amit a hazai és a nemzetközi agykutatás legjobb képviselői a tudományos vizsgálati eredmények alapján tanácsolnak. Freund Tamás, világhírű agykutatónk számtalanszor kiállt amellett, hogy az ember belső világát a művészeti tevékenységgel lehet fejleszteni. (A fejlett belső világ elengedhetetlen a kreativitáshoz is.) Azt is többször hangsúlyozta, hogy az agyfejlődés törvényszerűségei miatt 18 éves korig a művészeti tevékenységnek kell az iskolákban (a közoktatásban) az első, központi helyet kapnia. Szinte jelszóként fogalmazta meg: „Nemcsak mindennapos testnevelés kell, hanem mindennapos katarzis is”.

 E kiindulópont alapján „új” személetet és struktúrát kellene megvalósítani az oktatás-nevelésben. A fejéről végre a talpára kellene állítani. Az „új” szót azért teszem idézőjelbe, mert ez sok szempontból éppen a legjobb hagyományokhoz való visszatérést jelenti, gondoljunk például a népművészet különféle ágaira, a barokk iskoladrámákra, a nemzeti kincsünket jelentő Kodály-koncepcióra, nevelési filozófiára, amelyet nekünk magyaroknak kellene a legmagasabb szinten megvalósítani, mintegy példát adva a világnak. Újabb „tantárgyak” beiktatása és óraszám növelés helyett az oktatás egészének átszervezésére van szükség. A művészeti tevékenységeket integrálni lehet a közismereti „tárgyak” tanításába is, ezzel is segítve a nemzeti identitás és egy magasabb értékrend kialakítását. Élményszerű, az emberi lelket magával ragadó, a jobb és bal agyféltekét egyformán, kiegyenlítetten foglalkoztató, komplex oktatás-nevelésre, „embernövelésre” van szükség, amelyben nem a tantárgyak különválasztottsága, hanem egy olyan egység valósul meg, mely a teremtett világ egységének leképeződése.

 Mindehhez olyan pedagógusok kellenek, akik magas szintű képzettségük alapján képesek egy „új” szemléletű, művészet- és élményközpontú oktatást megvalósítani és ehhez minden (szakmai, erkölcsi, technikai) támogatást megkapnak. A tanárképzés megújításában – ahogyan ezt már külföldi szakemberekkel is számos alkalommal megfogalmaztuk különféle nemzetközi művészetpedagógiai konferenciákon – alapvető kérdés az, hogy a „közismereti”, azaz nem művészeti tevékenységeket tanító pedagógusok is meg legyenek győződve a művészeteknek az emberre és a közösségre gyakorolt pozitív hatásáról, és így a tanárok közössége egységes szellemben, közös célt követve végezze hivatását, az Isten képmására teremtett, a Természet részeként élő Embert tisztelve és szolgálva.